2012. május 14., hétfő


~Részlet Flowers naplójából~
A Nagy fánál megpillantottam Annabelt aki valahogy mindig megtalálja a hozzá illő ruhákat. Piros - fekete csíkos pólóban és nagyon hosszú zokniban, fekete miniszoknyában és tutijó csizmában volt. Hogy tudja összeválogatni ezeket? Nem értem.


/Annabel/
Másnap reggel, úgyszint délelőtt nagyon szétszórt voltam. Úgy gondoltam: Az álom(ok) hatása. .....
A nagyszünetben muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet, ezért, lementem az udvarra, és kiszúrtam egy üres padot. Letettem a táskámat és előakartam venni a könyvem, de nem találtam. Persze, tuti, hogy a táskám legaljában van. Kotorászni kezdtem, és igazam lett. Megfogtam a gerincénél és kihúztam. Ezzel a lendülettel egy csomó jegyzet és papír esett ki a táskámból a földre.
 - Te jó ég! Ennél rosszabb már nem lehet! - És ahogy ezt kimondtam egy alakot láttam félszemmel, ahogy segít összeszedni a dolgaimat. Fölálltam, és miközben ránéztem nem akartam hinni a szememnek. Ott állt Ő.
 - Mit csináltál, hogy így kiömlöttek a cuccaid? - kérdezte a fiú.
 - Csak a... könyvemet vettem ki a táskámból - hebegtem zavartan.
 - Elég érdekesen csináltad... - mondta. Ezen elmosolyodtam, és teljesen biztos vagyok benne, hogy el is pirultam rendesen.
 - Köszönöm. - csak ennyit bírtam kibökni a nagy mosolygás közben, ugyan is nem bírtam abbahagyni.
 - Szívesen. Egyébként Ben vagyok.
 - Annabel - mutatkoztam be én is.
A papírok a könyvekkel együtt már a táskámban voltak.
 - Bocsáss meg, de késésben vagyok. - magyarázta. - Ugye nem gond ha most....? - A háta mögé mutatott, az iskola fele.
 ''Nem dehogy is!'' - mondtam volna, de egy hang sem jött ki a számon. Ehelyett csak egy béna fejrázásra tellett tőlem.
 - Akkor... Szia! - és már ott se volt.
Én csak utána suttogtam: - Szia. Ben...






 / Flowers/
Miután kiléptem a házból, úgy siettem ahogy tudtam, de a buszt is lekéstem, mindig pirosat kaptam a zebránál, és még sorolhatnám... Végül egy órát késtem. Nem hiszem el. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Amint megpillantottam Annabelt, odakiáltottam neki és futottam, mint egy őrült.
Mikor odaértem, Annabel szúrós szemekkel bámult rám és én meg... elpirultam.
- Bocsi - suttogtam félig lesütött szemmel.
- Mit csináltál ennyi ideig? - kérdezte , de nem volt számonkérő, csak kissé unott.
- Elaludtam és a nagyi keltett....
- Jó. Akkor csak a szokásos - vigyorgott. - De beszéljünk inkább másról.
 És beszéltünk mindenről: iskoláról (nem sokat); pletykákról (arról sokkal többet); és az egyéb dolgokról, amik minden beszélgetésben jelen vannak.
 Mikor már vagy ötezerszer végigjártuk a parkot és már nem volt miről társalogni, mindketten elköszöntünk és hazamentünk.
 Útközben, már láttam az utcai lámpák fényeit, és a naplemente egy részét. Olyan gyönyörű volt...
 A szél fújta a hajam, belekapott lenge pólómba, úgy éreztem mintha repülnék.
 Mikor hazaértem, egy kellemes napot zártam le. Nyomban álomba merültem.